A hetvenes évek vége felé már kiváló énekeseink, együtteseink voltak, csakhogy ekkorra a megjelenési lehetőségek szinte a nullára szűkültek, lassan a magyar adás maradt az egyetlen megrendelő. Koncert, vagy olyan fesztivál, ahol magyar rock, folk, tánczene is megszólalhatott, szinte semmi.

Mi a tévénél éreztük a folyamatot, tudtuk, hogy az erdélyi magyar közművelődés egy korszakának, egyáltalán a magyar kisebbségi kulturális közéletnek a vége felé járunk. Volt, aki azon törte a fejét, hogyan lehet továbbállni, én megpróbáltam a még lehetségest a megmaradt eszközeinkkel működtetni. Ha már vannak kiváló rock-együtteseink, hozzunk létre, ha nem is fesztivált, de nagyszabásó koncertet, több együttessel valamelyik magyar városban. A választás a korábban a Siculus fesztiválnak helyet adó Székelyudvarhelyre esett. Kibéreltük a Sportcsarnokot, összeverbuváltuk a legjobb együtteseket, Metropol, Garabonciás, Vox T, Fortuna stb. meghirdettük, hogy beléptidíj nincs. Nem volt rá szükségünk, a hangversenyt tulajdonképpen ajándékba adtuk az udvarhelyi fiatal közönségnek.

Megérkezett a Román Televízió hatalmas riportkocsija, mellé parkoltam én is a Trabantommal, a terem zsúfolásig megtelt és megkezdődött (én már tudtam) a hetvenes évek utolsó nagyszabású magyar rockhangversenye. A hangulat, ahogy az már egy rockhangversenyhez illik, kitűnő volt, lehetett csápolni és fütyölni, az együttesek 2-3 szám után váltották egymást.

Aztán, amikor végetért és elbúcsúztam a fiúktól is, már jó késő volt. Amikor a Trabantomhoz mentem, hogy végre a szállodához indulhassak, életem egyik legkellemetlenebb meglepetése ért: mind a négy kerekem kiszúrva több késszúrással. A többit, aki autós, el tudja képzelni: mindenek előtt maradt a gyaloglás a csomaggal (mobil telefon vagy rádiós taxi nem volt), másnap a kerekeket egyenként levenni és elsétáltatni a gumiszervízhez stb.

Hogy ki tette, nyilván ma sem tudom. Alig merek feltételezni is, a kérdéseim megválaszolatlan költői kérdések: miért szúrták ki a gumijaim? mert rossz volt a hangverseny? (nagy siker volt), mert bukaresti volt a rendszámom? mert a magyar adást képviseltem? Vagy a titkosszolgálat figyelmeztetése volt, akárcsak Bukarestben, amikor a kocsim úgy törték fel többször, hogy nem vittek el semmit? Mindez ezúttal Székelyföld legmagyarabb városában.

Na ennyi. Nem ez volt az egyetlen eset, hogy amikor szándékom szerint adni szerettem volna valamit, pofont kaptam vagy a kezemre ütöttek. Harag nem maradt bennem, csak értetlenség meg egy tanulság: végeredményben adni mindig annak igazi öröm, aki adja.