/Népújság, 2002. július/

Képernyõ

Bár udvarias szavakba burkolt üzeneteket olvashattunk a lapokban ezzel kapcsolatban, lényegében lélekromboló indulatok csaptak össze amiatt, hogy õrségváltás lesz a Román Televízió magyar szerkesztõségének élén.

Boros Zoltán hétfõn elbúcsúzott a nézõktõl. Aki nem ismeri a tévés berkek világát, az egyes személyek pontos funkcióját, szellemi hovatartozását, az bizonyára elcsodálkozott az egyébként mélyen emberi és szimpatikus mondatok hallatán. Boros Zoltán azt állította (szabadon idézve, hiszen máig nincs képrögzítõ masinám), hogy 31 év után lelép a pályáról. Holott tudtommal mint - szép magyar szóval kifejezve: realizatõr - nyugodtan elkápráztathat(na) bennünket a továbbiakban is produkcióival. Tehát nem érthetõ pontosan, hogy Boros Zoltán ezután csak fõszerkesztõ nem lesz, vagy egyúttal tévéadásokat gyártó személyiségként is nyugalomba vonul.

Próbáltam távol tartani magamat a Boros-Markó (?) vitától, pedig markáns véleményem van a történtekrõl, de nem olyan értelemben, mint ahogy azt most egyesek elvárnák. A „markománok" (kik közül egyeseket igen nagyra tartok) nyilván arra gondolnak: emitt az kellene következzen, hogy elverjem a port a sokak által összeférhetetlennek tartott Boros Zoltánon, akit magam is bíráltam - lehet joggal, lehet jogtalanul. Nyilvános vitám is volt vele. A „reftömösök" talán azt várják el, hogy határozottan elítéljem a nepotizmus-gyanúsnak kikiáltott, markói lépéseket. (Persze tudom, hogy a szövetségi elnök váltig tiltakozik a hír ellen, miszerint neje szeretett volna fõszerkesztõ lenni. Nos, Boros szerint ez a gondolat azért nem állt éppen a legtávolabb a Markó-Kós házaspártól.)

Sajnos, ki kell ábrándítanom a szekértáborokat (már ha valaki egyáltalán figyel írásainkra). Mindenekelõtt azért, mert végtelenül tisztelem mind Boros Zoltánban, mind Kós Annában azt, ami tõlük elvitathatatlan érdem.

Boros Zoltán - merem állítani - Csép Sándor mellett a legkiválóbb hazai tévés személyiség. Xantus Gábor talán jobb rendezõ- operatõr, mint õk - ketten. De Boros annyira témaérzékeny, sokoldalú, mûvelt, egyszóval: tehetséges személyiség, hogy aki ezt tagadja, annak nincs róla elég információja, vagy rosszindulattal figyelte egész munkásságát. Kiváló szerkesztõ, szervezõ, riporter, rendezõ, hangmérnök, zeneszerzõ, hogy a dzsesszzongorista kvalitásairól ne is beszéljünk. Hogy mint emberrel nehéz vele kijönni, ez is igaz. Nem vagyunk egyformák. Nem egyforma a múltunk, melybõl sokan sokféle sérelmet hozunk magunkkal, melyek meghatározzák embertársainkhoz való viszonyulásunkat.

Ugyanakkor Kós Anna számomra valódi reveláció volt akkor, amikor megjelent a bukaresti magyar tévéadásokban. Mintha új szellõ fújt volna be a poros stúdiódíszletek közé. Nem „mûvészkedik", nem követ el bravúrokat, de kellemes jelenség, precízen fogalmaz, természetesen viselkedik, ami nem mondható el minden hazai magyar tévés személyiségrõl. Én szívesen láttam volna õt a magyar szerkesztõség élén, de mondjuk azokat is meg tudom érteni, akik azt hangoztatják: ha valaki alig három éve tagja a szerkesztõségnek, és éppen másfél évig gyes-en volt, akkor ne térjen vissza egyenesen a fõszerkesztõi székbe. Az õ „hírbe keveredésével" kapcsolatban egyébként azon morfondíroztam, hogy mily’ kényes dolog a VIP-ek feleségeinek lenni. (Hogy emellett igen elõnyös is, ahhoz nem fér kétség.) Teszem azt: él Erdélyben egy akármilyen házaspár: viszonylag okos, ambiciózus férj, viszonylag okos, ambiciózus feleség. (Most nem Markóékról van szó.) A férjbõl lesz Valaki. Neje õnagysága pedig a maga munkaterületén a „szamárlétrán" odáig jut, hogy - esze, szorgalma révén - õ lenne a megfelelõ személy a vezetõi tisztség betöltésére. S akkor mi legyen? A feleség õnagysága szálljon magába, hirtelen butuljon meg, tegye szögre ambícióit? Ha valaki megmondja nekem, hogy az ilyen fajta helyzetek buktatóit hogyan lehet kikerülni, akkor az elõtt leveszem képzeletbeli kalapomat.

A bukaresti tévés fõszerkesztõváltás történetének eddig megszületett fejezeteiben fõleg az nem tetszik nekem, hogy személyes ambíciókból ismét nemzetiségi politikai botrány lett, ami miatt az ellentábor röhög, mi meg szenvedünk. Mire jó ez? Boros Zoltán tudomásom szerint 2-3 hónapon belül amúgy is nyugdíjba ment volna. Kós Anna meg - ha a munka mezejére való visszatérte után is bizonyít - pár éven belül kiváló fõszerkesztõ lehet. Így viszont méhkas a tévés szerkesztõség. Nemzeti kisebbségi közösségünk nem engedheti meg magának, hogy egyéni ambíciók talaján országos, nyilvános mini-botrányokkal járassuk le magunkat azok elõtt, akik alig várják, hogy gyenge pontjainkat kitapintsák, majd kihasználják.

Markó elnök úr most azt mondja: eddig rosszul vezették a magyar adást. Azért ez sem igaz - maradéktalanul. Mert szubjektív megítélés dolga, hogy egy tévémûsor tetszik-e valakinek, vagy sem. Inkább az érzõdött az adáson, hogy nincs mögötte összeforrt csapat. (Nosztalgiával emlékszünk vissza a Bodor Pál által összekovácsolt régi társaságra.) És ha valóban a csapatmunka hiánya érzõdött, akkor a kirobbant botrány miatt - úgy vélem - még sokáig nem süt majd át a képernyõn az a szerkesztõségi harmónia, ami hátteret adhatna a teljes megújulásnak. Kacsó Sándor, a fõszerkesztõi szék várományosa (bár hallom, most már több pályázó létezik) tehetséges tévés személyiség, de nem látom benne azt a kemény kezû, ám mindenkibõl a jót, a maximumot kihozó egyéniséget, aki révén rövid idõ alatt zseniálissá válna a bukaresti magyar adás, mely varázsütésszerûen elhódítaná a többi tévémûsortól az erdélyi magyar nézõtábort.

E témákon az elkövetkezõkben még sokat vitatkozhatunk, és érdemes is lenne ezt megtennünk. Itt és most a lényeg számomra az, hogy egy ember pályája bizonyos szempontból véget ért. Boros nem véletlenül lett fõszerkesztõ a kilencvenes évek elején. Korábban is voltak érdemei. És azóta sem adott alább egyéni színvonalából.

Egész munkásságáért elismerés illeti. Függetlenül attól, hogy ki szereti és ki nem.

MÁTHÉ ÉVA