A régizene újjászületése a Mikó vár udvarán

 Miklóssy V. Vilmos csíkszeredai muzeológus valamikor a hetvenes évek vége felé egyszer meghívott a lakására, hogy beszélgessünk, és ott, egy baráti társaságban elmondta: milyen kár, hogy a Mikó vár udvarát nem használja ki senki nyaranta valamilyen szabadtéri előadásra, pedig alkalmas lenne rá, talán még akusztikailag is. Kérdeztem, mire gondol? Természetesen valamilyen a helyszínhez illő rendezvényre. És kezdte mondani, hogy Kájoni János, akinek a kézzel írt zenegyűjteménye, a Kájoni kódex a magyar zenetörténet egy egész korszakának legfontosabb dokumentuma, Csíksomlyón is élt és dolgozott, ott volt rendfőnök. Kájoni születésének (1629) háromszázötvenedik évfordulója közeleg, lehetne egy megemlékezést tartani a vár udvarán, meghívni a városi, a megyei pártbizottság propaganda osztályának vezetőit, majd utólag előadni nekik a tervet egy fesztiválról, amelyben a „Románia területén a régi századokban játszott zenéket” - magyarán régizenét - adnának elő együttesek énekesek. Közben kiderült, hogy az egyik vendég, egy fiatal, szőke hajú férfi, a városi KISZ egyik titkára és ő is lelkesedik a dologért.

A KISZ titkárnak sikerült a Kájoni évfordulót megünneplő rendezvényt a főnökeinél futtatni, és így az létre is jött. Engem arra kértek, hogy mint a bukaresti Román Televízió zenei szerkesztője, támogassam a kezdeményezést, sőt tartsam én az előadást Kájoni Jánosról. Igyekeztem úgy előadni, hogy a kiváló (román származású!) polihisztor világi tevékenységét hangsúlyozzam és a Kájoni kódexnek a romániai (sic!) zene történetében betöltött szerepét. A Mikó vár udvarán színpadot rögtönöztek, széksorokat helyeztek el, az idő is kegyes volt hozzánk.

Akkor már az RTV magyar nyelvű műsorában gyakran szerepeltek régizene együttesek, amelyek a műfaj magyarországi újjáéledésével egy időben jöttek létre Erdélyben. A magyar adásnak rendszeresen voltak nyilvános rendezvényei (például a Zenés karaván, a Kaláka), amelyeken a táncház és a régizene mozgalom legjobbjai léptek fel. Az akkor nagyon sokak által nézett televízió nyilvánossága szinte táncház- és később régizene-divatot hozott létre a szó legjobb értelmében. Megfigyelhető volt, hogy gyakran ugyanazok a zenészek (általában zeneakadémiát végzett fiatal muzsikusok) szerepeltek rock-együttesekben, táncház-zenekarokban és a régizene műsorokban (például a Barozda, és a Kájoni együttes) vagy Márkus János, aki saját protest-songjai mellett Tinódi Lantos Sebestyén krónikáiból is előadott.

A Kájoni évforduló után már könnyebb volt a párt propaganda-szerveinél elérni, hogy rendezzenek egy régizenei fesztivált a Mikó vár udvarán. A fesztiválnak akkor hihetetlenül fontos szerepe lett, hisz a magyar zene méltatlanul elfelejtett gyöngyszemei szólalhattak meg fiatal muzsikusok előadásában egy olyan időben, amikor Romániában egynyelvű magyar előadásokat a színházakon kívül alig lehetett látni. A régi magyar világi muzsika rövid idő alatt még jobban elterjedt, főleg Székelyföldön, de hála Nagykárolyban Deák Endrének, Kolozsváron a Musica Antiqua-nak, Marosvásárhelyen Brandner Nóra együttesének, a Partiumban és belső Erdélyben is, sőt a bukaresti magyar iskolában is alakult együttes Öllerer Ágnes vezetésével. Sok zenetanár rájött, hogy a könnyen énekelhető, megjegyezhető veretes dallamokat szívesen éneklik a diákok, ráadásul gyerekeik kosztümös, zenés előadásaiért a szülők is lelkesedtek. A marosvásárhelyi Színiakadémián Kovács Levente rendező-tanár karolta fel a műfajt, előadták többek között Balassi Bálint Szép magyar komédiáját és egy egész évfolyam, (valamint a kolozsvári Visszhang kórus) vett részt a Mondod-e még című filmünkben, amely a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium múltját elevenítette fel sok zenével, iskoladrámával, táncokkal.

A régizene-mozgalom a fesztivál és később a magyar adás megszűnte után is (1985) még sokáig élt, bár az együttesek fellépési lehetőségei egyre szűkültek. Az Énekben hallottam című zenei gyűjtemény, amelyet a Kriterion kiadó kérésére állítottam össze, rekord példányszámban kelt el. Nagy kár, hogy azóta nem született egy gazdagabb, igényesebb nyomdai technikával előállított népszerű régizene album.

Számomra a csíkszeredai Régizene fesztivál életre szóló élmény volt. Mivel többször is én voltam a műsorvezető, újra kellett tanuljam a magyar régi zene történetét, a gyűjteményemhez pedig sok-sok órát kellett eltöltenem a marosvásárhelyi Teleki Tékában és más könyvtárakban. Kiváló élvezet volt a nyolcvanas évek egyre szürkülő, kilátások nélküli romániai hangulatában.